“Az én mesterségem az, hogy történeteket meséljek a többieknek. El kell mondanom, mert nem tudom magamban tartani őket. Mások történeteit mesélem a többieknek. … Egy deszkaemelvényen mesélek, társaimmal, más emberi lényekkel együtt, különböző tárgyak és fények között. Ha nem lenne emelvény, a puszta földön állva mondanám el őket, tereken, utcákon, az utcasarkon, egy erkélyről, vagy az ablak mögül. Számomra az a fontos, hogy meséljek azoknak, akik meghallgatnak.” – Giorgio Strehler

Számomra a színház: tér. Tér, melynek szövete van. Szálait önmagunkból szőjük. Önmagunkról és a világról alkotott képünkből, helyünkből a világban. Ez a tér a találkozás és összekapcsolódás tere. Az átalakulásé. Azáltal alakítjuk magunkat, hogy alakítjuk egymást. Évezredes múltra tekint vissza ez a rituálé, amely ugyan sok változáson ment keresztül, de valami lényegit mindig megőrzött magából. Ez pedig a figyelmünk összekapcsolódása. Nézőé és játszóé. Kettejük között történik a színház. Erre ma -amikor olyan távol tudunk lenni egymástól és önmagunktól is- mindennél nagyobb szükségünk van.

„A poéta életű ember korának és közösségének gondolathordozója, indulat- ébresztője... hajtja őt valami, hogy szóljon és tanítson, hogy közvetítsen Ég és Föld között... „ (L.Z.) ...és ez a földre rántott hétköznapisága a versnek segített megértenem, hogy a költő is csak ember, mi magunk vagyunk, gondolataik a mi gondolataink, érzéseik a mi megélt, de kifejezni csak alig tudott érzéseink...,vagyis hogy a személyességen keresztül közel hozhatom a verset, átadhatom az embert, a Költőembert; aki ráeszméltet, kapaszkodót ad, élni segít...! Évtizedek óta vallom ezt, hiszem és közvetítem,vagy éppen tanítom egyfajta népművelői indíttatásból... ahogy a vers helyét, szerepét is ebben határozom meg a magam számára.

Minden jó műben van valami, ami Neked szól. Ami egy kicsit Te vagy. Ez néha csak egy sor, egy szereplő vagy talán benne sincs a szövegben, csak te magad teszed hozzá. Ezt a valamit keresem. Ezt a valamit szeretnék segíteni megtalálni.